– VISSZA A HELYETEKRE! – üvöltötte. – EVEZZETEK!
Kolk maga is leült az egyik padra, és evezni kezdett. Pillanatokon belül a fiúk is elindultak a helyük felé, csúszva-mászva igyekeztek vissza az evezőkhöz. Thornak dübörgött a szíve, ahogy ő is elengedte a korlátot, és küszködve próbált átkelni a fedélzeten. Az ingében megbújó Khron vinnyogott, miközben Thor elcsúszott, elesett, és nagy erővel csapódott a deszkának.
Odamászott a padhoz, és hamarosan ismét a helyén találta magát.
– KÖSSÉTEK ODA MAGATOKAT! – üvöltötte Kolk.
Thor lenézett, vastag köteleket pillantott meg a pad alatt, és végre rájött, mire kellenek. Lenyúlt az egyikért, és a csuklójára kötötte, a padhoz és az evezőhöz rögzítve magát.
Bevált. Így nem csúszhatott le a padról. És hamarosan már evezni is tudott.
Körülötte a többi fiú is folytatta az evezést, Reece előtte ült, és Thor nemsokára érezte, hogy a hajó ismét elindul. Perceken belül oszladozni kezdett előttük az esőfal.
Ahogy Thor egyre csak evezett és evezett, a furcsa eső égette a bőrét, teste minden izma sajgott, de végül a zubogás hangja halkulni kezdett, és már nem ömlött olyan sok víz a fejükre. Néhány pillanat múlva napos ég alá eveztek ki.
Thor döbbenten nézett körül: teljesen tiszta és napos volt az égbolt a feje fölött. Ennél furcsább dolgot még sosem tapasztalt életében: a hajó egyik felére derűs, szikrázó napsütés vetült, a másik felére viszont még mindig ömlött a víz, miközben áthaladtak az esőfalon.
Végül az egész hajó kiért a kék ég alá, meleg napsugarak tűztek le rájuk. Most már néma csönd honolt, az esőfal gyorsan távolodott mögöttük, és a bajtársak döbbenten meredtek egymásra. Mintha egy függönyön haladtak volna át, egy másik világba.
– PIHENJ! – kiabálta Kolk.
Thor körül együttes nyögéssel engedte el az evezőt az összes fiú, mindannyian zihálva kaptak levegő után. Maga Thor is így tett, minden porcikája remegett, és hálás volt a kis pihenőért. Összegörnyedt, zihált, és próbálta ellazítani sajgó izmait, miközben hajójuk ezekre az új vizekre siklott.
Miután végre összeszedte magát, Thor felállt, és körülnézett. Lepillantott a vízre, és látta, hogy megváltozott a színe: most már élénk, tündöklő piros volt. Más tengerre értek.
– Ez a Sárkány-tenger – szólalt meg mellette Reece, aki szintén ámulva nézett le a vízre. – Azt mondják, az áldozatai vére festi vörösre.
Thor a tengert bámulta. Itt-ott bugyogott, és a távolban furcsa bestiák bukkantak föl néhány pillanatra, majd ismét a mélybe merültek. Egyik sem maradt elég sokáig a felszínen, hogy a fiú jól szemügyre vehesse őket, ám nem akarta megkockáztatni, hogy kihajoljon a korláton, és közebbről kémlelje a vizet.
Megfordult, szédelegve nézett körül. Az esőfal innenső oldalán minden teljesen másnak, teljesen idegennek tűnt. Még egy kis vörös köd is látszott a levegőben, a tenger felszíne fölött lebegett. Thor a horizontot figyelte, és észrevett egy tucatnyi kis szigetet, amik úgy terültek el a látóhatáron, akár a gázlókövek egy patakban.
Erős szél támadt, Kolk pedig előrelépett, és azt kiáltotta:
– VITORLÁT FELHÚZNI!
Thor a társaival együtt akcióba lendült, megragadták a köteleket, és kifeszítették a vitorlát, hogy befogják a szelet. A széllökés belekapott a vászonba, és előrelendítette őket. Thor érezte, hogy a hajó sokkal gyorsabban siklik velük, mint ad-dig. Egyenesen a szigetek felé tartottak. Egyszer csak óriási hullámok ágaskodtak előttük, de a hajójuknak sikerült átszelnie őket, fel-le bukdácsolva a hömpölygő habokon.
Thor a hajó orrába ment, a korlátnak dőlt, és a távolba nézett. Reece odajött mellé, O’Connor pedig a másik oldalára lépett. Egymás mellett álldogáltak figyelve a gyorsan közeledő szigetcsoportot. Hosszú ideig ácsorogtak némán, Thor élvezte a nyirkos szellőt, miközben ellazult a teste.
Végre meg tudta állapítani, hogy a szigetek sokasága közül konkrétan melyik felé tartanak. A sziget egyre nagyobbnak tűnt, és Thor megborzongott, amikor rádöbbent, mi a céljuk.
– A Ködsziget – szólt Reece áhítatosan.
Thor ámulva nézte a szigetet. Egyre jobban látszott az alakja: sziklás, göröngyös, kopár táj volt, hosszú kilométerekre nyúlt el ív alakban, keskeny formája patkóhoz hasonlított. Óriási hullámok mosták a partját, még a hajóról is hallani lehetett a morajlásukat, ahogy a víz hatalmas tajtékot vetve csapódott az irdatlan szikláknak. A sziklák hátában aprócska földsáv húzódott, amely mögött kőtömbök égig érő fala tornyosult. Thornak fogalma sem volt, hogy köthetnének ki biztonságosan a szigeten.
A hely furcsaságához még az is hozzájárult, hogy a szigetet vörös köd lepte be, akár a harmat, megcsillanva a napfényben. Vészjósló hangulatot keltett. Thor úgy érezte, ez a vidék nem emberi, nem evilági.
– Azt mondják, évmilliók óta létezik – mondta O’Connor. – Idősebb, mint maga a Gyűrű. Még a Birodalomnál is vénebb.
– Ez itt a sárkányok felségterülete – tette hozzá Elden, Reece mellé lépve.
Miközben Thor a szigetet kémlelte, a második nap hirtelen lehanyatlott a horizonton; a rájuk ragyogó, szikrázó fény pillanatok alatt elhalványult, az eget a naplemente pirosaslilás árnyalata színezte át. Thor nem akart hinni a szemének: még soha nem látta a napot ilyen gyorsan mozogni. Kíváncsi volt, vajon mi minden más még a világ ezen részén.
– Él sárkány ezen a szigeten? – kérdezte.
Elden a fejét csóválta.
– Nem. Úgy hallom, hogy a közelben tanyázik egy. Azt mondják, a vörös köd nem más, mint a sárkány lehelete. Az egyik szomszédos szigeten éjszakázik, a szél elsodorja az alvás közben kifújt lélegzetét, és az másnap beborítja ezt a környéket.
Hirtelen zaj ütötte meg Thor fülét. Először mély morajlásnak hangzott, akár a mennydörgés, de olyan hosszan és erősen szólt, hogy beleremegett a csónak. Khron, aki még mindig a fiú ingében lapult, behúzta a nyakát, és szűkölt.
A többiek mind megperdültek, Thor is hátrafordult, és a szemét meresztette: a horizonton lángok halvány körvonalát vélte látni, mintha magát a naplementét nyaldosták volna, aztán fekete füst nyelte el őket, akár egy éppen kitörő kis vulkán.
– A sárkány! – szólt Reece. – Behatoltunk a területére. Thor elámulva nagyot nyelt.
– De akkor hogy lehetnénk itt biztonságban? – kérdezte O’Connor.
– Sehol sem vagytok biztonságban – zengte mögöttük egy hang.
Thor megfordult, és Kolkot látta meg, aki csípőre tett kézzel állt, és a horizontot figyelte a válluk fölött.
– Ez a százpróba lényege: hogy minden egyes nap együtt éljetek a halálos veszéllyel. Ez nem játék. A sárkány a közelben él, és semmi sem gátolja meg abban, hogy megtámadjon. Bár valószínűleg nem fog, mert féltve őrizgeti a kincseit a saját szigetén, és a sárkányok nem szokták csak úgy gondatlanul otthagyni a felhalmozott drágaságaikat. De hallani fogjátok az üvöltését, és látni fogjátok éjjel a lángjait. És ha a sárkányt valahogy feldühítik, csak az ég tudja, mi történhet.
Thor újabb morajlást hallott, ismét lángcsóvát látott a horizonton, és miközben a szigethez közeledtek, figyelte a partot meg az arra zúduló hullámokat. Felnézett a meredek sziklákra, a kőfalra, és fogalma sem volt, vajon hogyan jutnak fel a szirt tetejére, hogyan érnek át a puszta szárazföldre.
– De hát nem látok kikötőt a hajónak – mondta Thor.
– Az túl könnyű is lenne – vágta rá Kolk.
– Akkor hogy jutunk át a szigetre? – kérdezte O’Connor. Kolk gonosz mosollyal nézett le rájuk.
– Úszva – felelte.
Thor egy pillanatra reménykedett, hogy a parancsnok talán csak viccel, de aztán Kolk arckifejezését látva rádöbbent, mennyire komolyan mondja. A fiú nagyot nyelt.