A tucatnyi férfi végre elért a terem közepére, becipelték a kardot a napsugár fényébe, aztán letették az állványra. A fegyver visszhangzó csendüléssel ért a vasvillákra, a zaj áthullámzott a tömegen. Az egész teremre néma csönd telepedett.
A sokaság ösztönösen szétvált, utat engedve Garethnek, hogy a kardhoz léphessen, és megpróbálhassa felemelni.
Az új király lassan kelt fel a trónról, kiélvezte a pillanatot, sütkérezett a rá irányuló figyelemben. Érezte, hogy minden szem rászegeződik. Tudta, hogy soha többé nem jön el ilyen alkalom, amikor az egész királyság ilyen feszülten, ilyen elmélyülten figyelné őt, elemezve minden mozdulatát. Gyermekkora óta számtalanszor átélte már gondolatban ezt a pillanatot, és most végre eljött. Azt akarta, hogy lassan teljen el.
Lement a trón lépcsőjén, egyesével véve a fokokat, kiélvezve minden lépést. Végigsétált a vörös szőnyegen, ami puhán süppedt be a talpa alatt, egyre közelebb ért a napsugár fényköréhez, a Kardhoz. Ahogy lépkedett, úgy érezte, mintha egy álomban járna. Testen kívüli élménye volt. A lelke mélyén olyan érzése támadt, mintha már sokszor végigment volna ezen a szőnyegen, hiszen álmában már milliószor kézbe vette a Kardot. Ettől csak még inkább úgy érezte, hogy a sors neki szánta a kard megemelését, hogy egyenesen a végzete felé tart.
Látta a lelki szemei előtt, hogyan fog lezajlani ez az egész: vakmerően odalép a Kardhoz, kinyújtja érte a kezét, és miközben alattvalói izgatottan előrehajolnak, ő váratlanul és drámaian magasra emeli a fegyvert. Az emberek mind felhördülnek majd, hasra vágják magukat, és elismerik, hogy Gareth a Kiválasztott, a valaha uralkodott legfőbb MacGil király, akinek örökké uralkodnia kell. Örömkönnyeket fognak hullatni a dicsősége láttán. Reszketni fognak a színe előtt a félelemtől. Hálát adnak majd az égnek, amiért ebben a korban élnek, és tanúi lehettek ennek az eseménynek. Istenként tisztelik majd a királyukat.
Gareth egyre közeledett a Kardhoz, most már alig egy méterre volt tőle, és a feszültség átjárta minden porcikáját. Bár már sokszor látta a Kardot, ahogy most belépett a fénykörbe, megdöbbentette a szépsége. Még soha nem jutott ilyen közel a fegyverhez, és meglepő hatást tett rá. Lélegzetelállító volt. Hosszú, fényes pengéje olyan anyagból készült, amit még senkinek sem sikerült azonosítania, markolatánál díszesebbet Gareth még soha nem látott, körbe volt tekerve valami finom, selyemszerű anyaggal, mindenféle ékkővel volt kirakva, és sólymos címer díszítette. Amikor Gareth még közelebb lépett, és a Kard fölé hajolt, érezte a belőle áradó erővel telített energiát. A fegyver mintha lüktetett volna. Gareth alig kapott levegőt. Pillanatokon belül a markában tarthatja majd. A feje fölé emelheti. A penge úgy fog csillogni a napfényben, hogy az egész világ láthassa.
Ő lesz Gareth, a Kiválasztott.
Gareth kinyújtotta jobb kezét, és a markolatra tette, lassan simította rá az ujjait, érezte minden egyes ékkő, minden díszítés körvonalát, ahogy megszorította a fegyvert, és elöntötte az energia. A heves erő a tenyerébe sugárzott, onnan a karjába, átjárta az egész testét. Még soha nem érzett ehhez foghatót. Ez volt a nagy pillanata. Most örökre beírhatta nevét a történelembe.
Nem akart kockáztatni: bal kezével is a Kardhoz nyúlt, és azzal is megragadta a markolatot. Lehunyta a szemét, zihált.
Istenek, kérlek, engedjétek, hogy megemeljem a Kardot! Adjatok jelet! Bizonyítsátok, hogy én vagyok az igaz király! Bizonyítsátok, hogy uralkodásra születtem!
Némán imádkozott, várta a választ, valami jelet, a tökéletes pillanatot. Ám egyre csak múltak a pillanatok, eltelt tíz másodperc, az egész királyság Garethet figyelte, de ő semmit sem hallott.
Aztán hirtelen meglátta az apja arcát lelki szemei előtt, amint komoran nézi őt.
Gareth rémülten nyitotta ki a szemét, ki akarta törölni a képet az elméjéből. Dübörgött a szíve, és borzasztó rossz előjelnek érezte a látomását.
Eljött a pillanat: most vagy soha.
Előrehajolt, és teljes erőből megpróbálta felemelni a Kardot. Beleadta minden erejét, végül már az egész teste görcsölt, remegett.
A Kard meg sem mozdult. Gareth úgy érezte, mintha az egész földet próbálná megemelni.
A király nagyobb hévvel próbálkozott, még nagyobbal, végül még annál is nagyobbal. Ekkorra már feltűnően nyögött, aztán üvöltött.
Pillanatokkal később összerogyott.
A Kard egyetlen centit sem moccant.
A termen döbbent felhördülés hullámzott át, ahogy a király a földre rogyott. Több tanácsadója is a segítségére sietett, hogy meggyőződjenek róla, nem esett-e baja, ám Gareth hevesen ellökte őket magától. Szégyenkezve tápászkodott fel, ismét megállt a saját lábán.
Megalázottan nézett körbe, látni akarta, hogy tekintenek rá most az alattvalói.
Sokan máris elfordultak tőle, máris elindultak kifelé a teremből. Gareth látta alattvalói arcán a csalódottságot, látta, hogy csak újabb kínos kudarc a szemükben. Most már mindannyian tudták, egy emberként voltak tisztában vele, hogy nem ő az igazi királyuk. Nem ő a Kiválasztott, a sors által rendelt MacGil uralkodó. Ő csak egy senki. Csupán egy újabb herceg, aki elbitorolta a trónt.
Mardosta a szégyen. Még soha nem érezte magát annyira egyedül, mint ebben a pillanatban. Minden, amit gyermekkora óta elképzelt, hazugság volt. Téveszme. Elhitte a saját maga által kitalált mesét.
És az most tönkretette.
HATODIK FEJEZET
Gareth fel-alá járkált a szobájában, egészen elkábult, megdöbbentette, hogy ilyen csúfos kudarcot vallott a karddal, és próbálta felfogni a következményeket. Teljesen megdermedt. El sem akarta hinni, hogy képes volt olyan ostobaságra, mint a kard felemelésének kísérlete, elvégre a Dinasztia Kardját már hét generáció óta egyetlen MacGil király sem bírta kézbe venni. Mégis miért gondolta, hogy ő jobb, mint az ősei? Miért képzelte, hogy ő más?
Több esze kellett volna, hogy legyen. Óvatosabbnak kellett volna lennie, nem lett volna szabad túlbecsülnie magát. Meg kellett volna elégednie pusztán azzal, hogy övé lett atyja trónja. Miért kellett erőltetnie a dolgot?
Így viszont most az összes alattvalója megtudta, hogy nem ő a Kiválasztott; ez mostantól árnyékot vet az uralkodására; és most talán még inkább azt fogják gyanítani, hogy ő a felelős az apja haláláért. Gareth látta, hogy máris máshogy néz rá mindenki, mintha szellemként járna köztük, mintha a nép máris felkészülne a következő királyra.
Ennél is rosszabb volt, hogy Garethnek életében először megingott az önmagába vetett hite. Egész életében tisztán látta a sorsát. Biztos volt benne, hogy őt illeti apja trónja, hogy az ő végzete uralkodni, és megemelni a kardot. Magabiztossága most alapjaiban rendült meg. Most már semmiben sem volt biztos.
A legrosszabb azonban az volt, hogy mióta megkísérelte felemelni a kardot, egyre csak édesapja arcát látta lelki szemei előtt. Talán ez volt atyja bosszúja?
– Bravó! – szólt lassan, elnyújtottan egy gúnyos hang.
Gareth sietve hátrafordult, megdöbbent, hogy van még valaki a szobájában. Azonnal felismerte a hangot; annyiszor kellett hallgatnia az elmúlt években, hogy mostanra meg is utálta. A hang nem másé volt, mint a feleségéé.
Helenáé.
Az asszony a helyiség túlsó sarkában állt, ópiumpipájával a szájában figyelte Garethet. Mélyen beszívta a füstöt, benntartotta, majd lassan kifújta. Véreres volt a szeme, és a férje látta rajta, hogy túlságosan régóta füstöl már.
– Mit keresel te itt? – kérdezte.
– Ez az én szobám is – felelte a nő. – Azt csinálok itt, amit csak akarok. A feleséged vagyok, a királynéd. Ezt ne feledd! Én is uralom ezt a királyságot, akárcsak te. Bár a mai bukásod után aligha mondanám, hogy te akármit is uralsz.