oldalajtóhoz sietett. Gwen a nyomában, Akorth és Fulton is követték.
Gwen belépett a taverna kis hátsó szobájába, elakadt a lélegzete, ahogy meglátta a bátyját, Godfrey-t, hanyatt fekve a földön. Sápadtabb volt, mint valaha. Úgy nézett ki, mint aki már csak egy lépésre van a haláltól. Tehát minden igaz volt.
Gwen odarohant hozzá, megszorította a kezét, amely hideg és nyirkos volt. Nem reagált, feje a földön, borotválatlanul, zsíros haja a homlokába lógott. A lány azonban bár gyengén, de érezte a pulzusát; látta azt is, hogy a mellkasa minden levegővétellel emelkedik. Életben volt.
Hirtelen óriási haragra gerjedt.
Hogy hagyhattátok így itt? – üvöltötte a kocsmáros felé fordulva – A bátyámat, a királyi
család tagját, egyedül, a földön fekve, mint egy kutyát, miközben haldoklik.
A csapos nagyot nyelt, idegesnek látszott.
Mit tehettem volna még, hölgyem? – kérdezte bizonytalanul – Ez nem kórház. Mindenki
azt mondta, lényegében már halott, és…
Nem halott! – sikította – És ti ketten – fordult Akorth-hoz és Fultonhöz – miféle barátok vagytok ti? Ő talán itt hagyott volna titeket ilyen állapotban?
Akorth és Fulton alázatos pillantást vetettek rá.
Bocsáss meg – kérte Akorth – Az orvos eljött tegnap este, megvizsgálta, és azt mondta, haldoklik – és csak idő kérdése, mikor ragadja el a halál. Nem hittem, hogy bármi mást lehetne tenni.
Vele maradtunk szinte egész éjszaka, hölgyem – tette hozzá Fulton – az oldalán. Épp csak egy kis gyors szünetet tartottunk, ittunk egyet, hogy elűzzük a fájdalmunkat, és akkor jöttél te…
Gwen dühében mindkét söröskorsót kiverte a kezükből. Azok a padlóra zuhantak, a bennük lévő folyadék pedig kiömlött. Döbbenten néztek a lányra.
Most pedig kapjátok fel a bátyámat – szólt rájuk hűvösen, érezte, hogy friss erő önti el – Elviszitek erről a helyről. Követtek engem egész Királyudvarhelyen át, amíg a Királyi Gyógyítóhoz nem érünk. A bátyám esélyt kap a valódi gyógyulásra, és nem hagyom meghalni csak azért, mert valami sarlatán szerint nincs esélye.
És te – tette hozzá a kocsmároshoz fordulva – Ha a bátyám túléli, és valaha is újra beteszi ide a lábát, te meg kiszolgálod, első kézből állíthatom, hogy börtönbe leszel vetve, és ott is maradsz halálod napjáig.
A kocsmáros lehajtott fejjel elsomfordált.
Most pedig mozgás! – ordította Gwen.
Akorth és Fulton összerezzent, majd akcióba lendült. Gwen kisietett a szobából, ők ketten
mögötte, vitték utána a bátyját. Kisétáltak a tavernából, és követték a napfényes utcára.
Végigsiettek Királyudvarhely zsúfolt mellékutcáin a Gyógyító felé, és Gwen csak azért
imádkozott, hogy ne legyen túl késő.
Harmadik fejezet
Thor Királyudvarhely külső részének poros földjein vágtatott át nyomában Krohnnal, oldalán Reece-szel, O'Connorral, Eldennel és az ikrekkel. Kendrick, Kolk, Brom, rengetegen a légióból és az Ezüstcsapatból is velük lovagoltak. A hatalmas sereg a McCloudok felé tartott. Egy emberként lovagoltak, arra készültek, hogy felszabadítják a várost. A lovak patáinak zaja fülsiketítő volt, dübörgő, akár a mennydörgés. Egész nap lovagoltak, és bizony már a második nap is magasan járt az égen. Thor alig tudta elhinni, hogy ezekkel a nagyszerű harcosokkal lovagol éppen első igazi katonai bevetésére. Úgy érezte, valóban maguk közé fogadták. Sőt, az egész légiót behívták tartaléknak, így az összes bajtársa itt lovagolt körülötte. A légió tagjai eltörpültek a több ezer tagú királyi hadsereg mellett, és Thornak életében először olyan érzése támadt, hogy valami nagyszerű dolognak a részese.
Thort céltudatosság is vezérelte. Úgy érezte, szükség van rá. A várost ostrom alá vették a McCloudok, és erre a hadseregre várt, hogy felszabadítsa, megmentse népét szörnyű sorsától. Tetteik fontossága olyan erővel nehezedett rá, hogy szinte megelevenedett – ettől érezte, hogy él.
Thor biztonságban érezte magát ezeknek az embereknek a jelenlétében, ugyanakkor aggódott is: ez a hadsereg igazi férfiakból állt, de ez azt is jelentette, hogy hamarosan egy hasonlóan erős férfiakból álló sereggel kell szembe néznie. Igazi, kemény katonákkal. Ez most élet-halál harc lesz, és sokkal több minden forgott kockán, mint valaha. Ahogy lovagolt, időnként ösztönösen ellenőrizte a fegyvereit, megnyugtatóan hatott rá jó öreg parittyája és új kardja. Azon tűnődött, a nap végére vajon vérfoltosak lesznek-e. Vagy inkább ő fog megsebesülni?
A sereg hirtelen óriási csatakiáltást hallatott, még a lovak patadobogásánál is hangosabbat, ahogy egy kanyar után először bukkant fel az ostromlott várost a horizonton. Nagy, fekete füstfelhők szálltak fel a városból, és a MacGil hadsereg megsarkantyúzta a lovait, hogy sebesebben vágtassanak. Thor is sarkával döfködve ösztökélte lovát gyorsabb haladásra, hogy lépést tarthasson a többiekkel. Közben mindannyian kardot rántottak, felemelték a fegyvereiket, és halálos szándékkal tartottak a város felé.
A hatalmas hadsereget kisebb csoportokra osztották. Thor csoportjába tíz katona, légiós, a barátai és még néhány ismeretlen ember került. Élükön lovagolt a király seregének egyik magas rangú parancsnoka, egy katona, akit a többiek Forgnak neveztek. Magas, vékony, ám szívós és izmos férfi volt, bőre ragyás, rövid haja ősz, szeme sötét és mélyen ülő. A hadsereg tehát kisebb csoportokra vált szét, amelyek különböző irányokban indultak el.
Csapat, utánam! – utasította Thort és a többieket lándzsáját meglendítve, hogy kövessék.
Thor csoportja követte a parancsot, és felsorakozott Forg mögött, kiválva a főseregből. Thor
hátranézett, és észrevette, hogy messzebb állnak, mint a többiek, a hadsereg egyre távolabbinak tűnt, és ahogy Thor azon tanakodott, vajon hová vezetik őket, Forg azt kiáltotta:
A McCloud sereg szárnyánál vesszük fel a pozíciót!
Thor és a többiek ideges és izgatott pillantást váltottak, miközben felsorakoztak, és addig
masíroztak, amíg a fősereg el nem tűnt a szemük elől.
Hamarosan új terepre értek, és a város teljesen kikerült a látókörükből. Thor résen volt, de
semmi jele nem volt a McCloud hadsereg érkezésének.
Végül Forg egy domb előtt, egy kis berekben megállította a lovát. A többiek is így tettek mögötte.
Mindenki csodálkozva meredt Forgra, miért állt meg.
Ideértünk, ez a küldetésünk – magyarázta Forg – Ti még ifjú harcosok vagytok, ezért
meg akarunk kímélni titeket a valódi csata hevétől. Ezt a pozíciót tartjátok, miközben a fő hadsereg átsöpör a városon, és szembeszáll a McCloudokkal. Nem valószínű, hogy McCloud katonák jönnek errefelé, többnyire biztonságban lesztek itt. Vegyétek fel az állást, és maradjatok itt, amíg másképp nem rendelkezünk. Most pedig mozgás!
Forg megsarkantyúzta a lovát és felkaptatott a hegyen; Thor és társai ugyanezt tették, mentek
utána. A kis csoport átlovagolt a poros síkságon, felverték a port, amennyire Thor látta, senki nem volt a láthatáron. Csalódottnak érezte magát, amiért kimarad a fő eseményekből; miért akarták őket ennyire védeni?
Minél tovább lovagoltak, egyre furcsább érzése támadt. Nem tudta, miért, de a hatodik érzéke azt súgta, hogy valami nem stimmel.
Ahogy közeledtek a dombtetőhöz, amelynek tetején apró, ódon vártorony állt – magas, vékony, elhagyatottnak tűnő torony – valami azt súgta Thornak, nézzen a háta mögé. Amikor ezt megtette, észrevette Forgot. Meglepetten látta, hogy Forg fokozatosan a csapat háta mögé került, a köztük lévő távolság nőttön nőtt, és miközben a fiú figyelte, Forg megfordult, ösztökélte a lovát, és figyelmeztetés nélkül elnyargalt a másik irányba.