Újra és újra megszámolta őket. Nem tudta elhinni: egy eltűnt.
Még sosem veszített el egyetlen birkát se. Az apja nagyon megbünteti érte. De még ennél is jobban fájt neki, hogy az egyik birkája magányosan, sebezhetően tévelyeg a vadonban. Nem bírta elviselni az ártatlanok szenvedését.
Felszaladt a dombtetőre, és addig fürkészte a látóhatárt, amíg fel nem fedezte a messzeségben, több dombbal arrébb: ott volt a magányos birka, a vörös ponttal a hátán. A fekete bárány. Elszoruló szívvel látta, hogy a birka nem egyszerűen megszökött, de egyenesen nyugat felé, az Éjsötéterdőbe tart!
Nagyot nyelt. Az Éjsötéterdő tiltott hely volt, nemcsak birkáknak, de az embereknek is. Messze túl volt a falu határán, és Thor, amióta megtanult járni, tudta, hogy oda nem merészkedhet. Nem is tette. A legendák szerint odamenni egyenlő volt a biztos halállal, mert az érintetlen vadonban gonosz állatok ólálkodnak.
Thor habozva nézett föl a sötétedő égre. Nem hagyhatja elkóborolni a birkát. Úgy számította, hogy ha gyorsan mozog, még időben visszaér.
Még egy utolsó pillantást vetett hátrafelé, azután futásnak eredt nyugat felé, az Éjsötéterdő irányába, amely fölött vastag felhők gyülekeztek. Összeszorult a szíve, de a lábai maguktól vitték. Úgy érezte, ha akarna, se tudna visszakozni.
Mintha lázálomban futott volna.
Megállás nélkül rohant le a dombokról az Éjsötéterdőbe. Az ösvények véget értek a vadon szélén. Olyan földön futott, ahol még sohasem járt emberi láb. Avar ropogott a talpa alatt.
Ahogy behatolt az erdőbe, azonnal elnyelte a sötétség. A fényt kizárták a toronymagas fenyők. Itt hidegebb is volt. Ahogy átlépte a határt, megborzongott. Nem csak a sötét és a hideg okozta. Valami más is. Valami, amit nem tudott megnevezni. Mintha… figyelték volna.
Felnézett a szélben hajladozó, göcsörtös, vénséges ágakra, amelyek vastagabbak voltak nála. Alig tett meg ötven lépést, amikor különös állati neszeket hallott. Megfordult, de alig látta a nyilást, amelyen belépett. Máris úgy érezte, hogy innen nincs kiút. Habozott.
A titokzatos, megfejthetetlen Éjsötéterdő mindig ott lappangott a falu határán, és Thor öntudatának peremén. Nem volt olyan pásztor, aki bemerészkedjen az erdőbe az elkódorgott birkája után. Még az apja sem. A vadon kimeríthetetlen forrása volt a baljós szóbeszédeknek.
De a mai nap más volt, Thor már nem törődött az intelmekkel. Énjének egy része a végsőkig akarta feszíteni a húrt, hogy a lehető legmesszebb kerüljön az otthonától, belevesse magát az életbe, hogy vigye, ahova akarja.
Még beljebb merészkedett, azután megállt, mert nem tudta, merre tovább. Észrevett nyomokat, meghajlott ágakat, amelyek jelezték, merre mehetett a birkája, így arrafelé indult. Majd egy idő után másfelé.
Alig egy óra alatt reménytelenül eltévedt. Törte a fejét, mer-ről jött, de már semmiben sem volt biztos. Kínos szorongás fogta el, de mivel úgy érezte, nincs más út, csak előre, így hát tovább ment.
A távolban meglátott egy napfénykévét, és arra indult. Apró tisztásra jutott ki, és úgy állt meg a szélén, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Nem hitt a szemének.
Kék atlaszpalástot viselő embert látott, aki a hátát fordította felé. Nem, nem is ember volt, ezt még ilyen messziről is érezte. Valaki más. Talán egy druida. Magas volt és egyenes tartású, a fejét csuklya fedte, és tökéletesen mozdulatlanul állt, mintha semmi dolga nem lenne a világon.
Thor csak ácsorgott, nem tudta, mitévő legyen. Hallott már a druidákról, de még eggyel sem találkozott. Ráadásul a köntös finom aranyhímzéséből ítélve ez nem egy közönséges druida: ezek uralkodói jelzések. Királyudvarhelyről való. Thor nem értette. Mit keres itt a király egyik druidája?
Örökkévalóságnak tűnő idő után a druida lassan megfordult, ránézett a fiúra, és Thor fölismerte. Elakadt a lélegzete. Az ország egyik híressége volt, a király személyes druidája. Argon évszázadok óta látta el a tanácsadói tisztséget a Nyugati Királyság uralkodói mellett. Rejtély, hogy mit keres itt, ilyen messze az udvartól, az Éjsötéterdő kellős közepén. Thor már arra gondolt, hogy csak képzelődik.
– Nem csalt meg a szemed – mondta Argon.
Olyan mély, ősi hangon beszélt, mintha a fák szólaltak volna meg. Nagy, áttetsző szeme szinte belelátott Thorba, felmérte, mi lakozik benne. Thor megérezte a druidából sugárzó, hatalmas energiát. Mintha a nappal szemben állt volna.
Azonnal letérdelt, és meghajtotta a fejét.
– Nagyuram, ne haragudj, hogy megzavartalak! – mondta.
A tiszteletlenségért a király tanácsosával szemben börtön vagy halálbüntetés járt. Thornak ezt a születése óta a fejébe verték.
– Állj fel, gyerek! – felelte Argon. – Ha azt akarnám, hogy térdelj, szóltam volna.
Thor lassan fölállt és ránézett. Argon néhány lépést tett felé. Azután megállt, és olyan mereven bámulta a fiút, hogy az kezdte magát kényelmetlenül érezni.
– A szemed olyan, mint anyádé – mondta a druida.
Thor megdöbbent. Sosem látta az anyját, az apja volt az egyetlen, aki ismerte. A fiúnak azt mondták, hogy a szülésbe halt bele, ami miatt Thornak mindig bűntudata volt. Gyanította, hogy a családja emiatt utálja.
– Azt hiszem, összetévesztesz valakivel – mondta. – Nekem nincs anyám.
– Valóban? – mosolyodott el Argon. – Netán férfi szült?
– Azt akartam mondani, uram, hogy az anyám meghalt, amikor a világra hozott. Összetévesztesz valakivel.
– A Thorgrin vagy a McLeod klánból. Négy testvér közül a legfiatalabb. Az egyetlen, akit nem soroztak be.
Thor szeme tágra nyílt. Nem tudta, mire vélje ezt. Hogy egy Argonhoz fogható előkelőségnek fogalma lehet az ő létezéséről, ez több volt mint elképesztő. Sosem képzelte, hogy ismerhetik a falun kívül.
– Honnan… tudod?
Argon csak mosolygott, de nem válaszolt.
Thor azonnal kíváncsi lett.
– Honnan… – nehezen találta a szavakat. – …honnan is
mered az anyámat? Találkoztál vele? Ki volt? Argon megfordult és elindult.
– Ezeket a kérdéseket eltesszük máskorra – mondta.
Thor döbbenten nézte, ahogy távolodik. Szédítő titokzatos találkozás volt, és nagyon gyorsan történt. Nem engedheti, hogy a druida csak elmenjen. Utána sietett.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte. Szednie kellett a lábát, hogy lépést tarthasson az ódon elefántcsont botra támaszkodó Argonnal, aki sokkal sebesebben haladt, mint a fiú gondolta volna. – De ugye nem engem vártál?
– Hát ki mást? – kérdezte Argon.
Thor még jobban sietett, hogy utolérje. Lejöttek a tisztásról, visszamentek az erdőbe.
– De miért engem? Honnan tudtad, hogy itt leszek? Mit akarsz?
– Sokat kérdezel – felelte Argon. – Szószátyár vagy. Inkább figyelned kéne.
Mentek tovább a vadonban. Thor igyekezett csöndben maradni.
– Azért jöttél, hogy megkeresd elveszett birkádat – mondta Argon. – Dicséretes igyekezet. De csak az idődet pocsékolod. Nem éli túl.
A fiú rámeredt.
– Honnan tudod?
– Fiam, én olyan világokat ismerek, amelyeket te nem. Leg
alábbis még nem. Thor ezt nem hitte el, de azért csak loholt a druida után.
– De nem hallgatsz rám. Ilyen a természeted. Csökönyös vagy, akár az anyád. Tovább keresed a bárányodat, mert mindenképpen meg akarod menteni.
Thor elvörösödött, mert Argon olvasott a gondolataiban.
– Harcias fiú vagy – tette hozzá a druida. – Erős akaratú. Túlságosan büszke. Ezek hasznos tulajdonságok. Ám egy napon a bukásodat okozhatják.
Argon egy mohos gerinc felé tartott, Thor követte.
– Be akarsz lépni a király légiójába – folytatta Argon.
– Igen! – felelte izgatottan Thor. – Van erre valamilyen lehetőségem? Hozzásegítenél?
Argon felnevetett, olyan mély, kongó hangon, hogy Thor hátán végigfutott a hideg.
– El tudom érni, hogy minden megtörténjen, és semmi se történjen. A sorsodat már megírták. De te vagy az, aki választ.