-Nya! -hívta kedvesen, feleségét becenevén, mivel az elsőszülött gyermekük, amikor még nem tudta kimondani, hogy anya, csak nyát mondott. -Nya itt vagy?!
-Igen, itt vagyok hátul!
Lee várt rá a házban néhány pillanatot, hogy bejöjjön a mosdóból, de fülledt és meleg volt odabent így vissza kiment az elülső udvarba és leült a méretes szalmatetős családi asztalhoz, ahol az egész család szokott étkezni és ülni amikor csak idejük engedte.
Lee asszony igazi neve Wan volt, bár a férje szeretetteljesen csak Nyának hívta mivel az idősebb gyermekük eleinte így hívta. Lee úrnál pedig ez kedves emlékként megragadt. Nem úgy, mint a gyerekeknél. Baan Noi falvából származtak mindketten. Az asszony családja csak ebből a faluból volt ismert, míg Lee úr családja két generációval korábban érkezett egy kínai kisvárosból, bár az sem volt tőlük messze.
Az asszony elég tipikus, arra a környékre jellemző vonásokkal rendelkezett. Annak idején nagyon csinos lány volt, de a lányoknak akkoriban nem sok lehetőségük volt és nem is ösztönözték őket, hogy törekedjenek valamerre is. Ez nem sokat változott húsz évvel később sem, lánya idejére. Lee asszony az iskola befejeztével már férjet keresett, így mikor Heng Lee megkérte a kezét és bemutatta szüleinek jegyajándékát a bankban, úgy gondolta lesz olyan jó ez a fogás, mint bármelyik másik helyi srác, aki számításba jöhetett. Sosem vágyott el barátai és családtagjai közül egy nagyobb városba, hogy bővítse a választékot.
A maga módján még bele is szeretett Heng Leebe, még ha rövid szerelmi életük lángja már régen ki is aludt. Most inkább társa volt a család szerkezetében, mint felesége, tekintettel közös megélhetésükre és két gyermekükre.
Wan sosem keresett magának szeretőt, habár házasságkötése előtt és után is szerették volna magukénak többen is. Meggyalázva érezte volna magát azokban a pillanatokban amikre most gyengédséggel gondolt vissza. Lee volt neki az első és az egyetlen, és most már bizonyosan az utolsó is. De ezt nem bánta.
Egyetlen álma volt látni és vigyázni az unokáira, akiket gyermekei idővel egészen biztosan akartak. Jóllehet, különösképpen a lánya ezt nem így gondolta. Nem akart belerohanni a házasságba, mint ő. Tudta jól, hogy lesznek utódai a gyermekeinek amint lehet, hiszen ez volt az egyetlen módja némi anyagi biztonságot teremteni maguknak öreg korukra, és hogy előbbre segítsék a család helyzetét.
Lee asszony törődött a család helyzetével és becsületével, de nem akart többet annál, mint amijük volt. Hosszú időn át megtanulta nélkülözve végezni el feladatait, már nem számítottak neki többé az anyagiak.
Volt már mobiltelefonja és egy tévéje is, de az adás nagyon gyenge volt, hogy mást ne mondjak. Ezzel nem volt mit tennie, csak várni, hogy a kormány feljavítsa a helyi lefedettséget, ami egyszer majd biztosan be fog következni. Nem akart autót, mivel nem akart menni sehova, emellett az utak sem voltak valami jók.
De nem csak ez volt az oka. Az ő korában és helyzetében lévők már olyan régóta gondolták úgy, hogy egy autó elérhetetlen, hogy már évtizedekkel ezelőtt lemondtak róla. Másszóval elégedett volt a biciklivel és a régi motorosbiciklivel, amikkel ki is merült a család közlekedési gépparkja.
Lee asszony már nem sóvárgott aranyért vagy csodálatos ruhákért, a két gyermek felnevelése egy tanyasi fizetésből, megannyi év alatt már kitörölte ezeket a fejéből. Mindezek ellenére Lee asszony boldog ember volt, aki szerette a családját és már beletörődött abba, hogy jelenlegi helyzetében maradjon, míg egy napon Buddha újra haza nem szólítja.
Lee úr elnézte feleségét ahogy közeledett. Valamit a maláji szoknyája alá tett, amit kívülről Nos valami mintha nem simult volna a helyére, feltételezte Lee úr, de a világért sem tette volna ezt szóvá. Lee asszony az asztal szélére ült és maga mellé lendítette lábait. Úgy ült, mint egy sellő a kősziklán.
-Na, mit mond az a vén banya?
-Ugyan már, Nya. Nem olyan rossz ő! Jó, sosem jöttetek ki egymással, de van ez így, nem igaz? Sosem mond rólad egy rossz szót sem. Miért? Alig fél órája kérdezte, hogy jól vagy-e és a gyerekek?
-Néha te is olyan bolond tudsz lenni Heng! Szépen beszél nekem és rólam amikor vannak körülöttünk, de mikor csak kettesben vagyunk úgy bánik velem, mint a kutyával. Mindig is úgy bánt. Utál engem, de fondorlatosabb annál mintsem, hogy te azt megláthasd. Tudja, hogy azonnal a pártomat fognád. Ti férfiak azt hiszitek sokat tapasztalt bölcsek vagytok, de azt sem látjátok, hogy az orrotok előtt mi történik.
-Mindenféle dologgal megannyiszor megvádolt már az évek alatt minthogy nem tartom tisztán a házunkat, nem mosdatom a gyerekeket, sőt egyszer még azt is találta mondani, hogy olyan bűze van az ételemnek, mintha kecskebogyóval fűszerezném!
-Á, a felét sem tudod! De te sem hiszel nekem ugye?! A saját feleségednek! Persze. Mosolyogni tudsz csak rajta, de az elmúlt harminc év nekem egyeltalán nem volt olyan vicces, mondhatom! Akárhogy is, mit mondott?
-Semmi különöset, csak összefutottunk. A szokásos, tudod. Pössenteni egy kis mohára, kőre köpni aztán hadd fújjon le egy kis cefrével abból a vén fogatlan szájából. A hideg is kiráz, ha rágondolok. Azt mondta holnap üzen, amint megtudja az eredményt.
Hol vannak a gyerekek? Nem kéne itt lenniük ezen a családi megbeszélésen?
-Nem hiszem. Nemigazán. Végül is még nem tudunk semmi pontosat, ugye? Vagy neked van valami ötleted?
-Nincs, nemigazán. Azt hittem attól a kínai lánytól talán kapok egy masszázst az tán segítene, ha megkérném, hogy legyen velem kíméletes. Észak-Thaiföldön szerezte a tudását, kicsit durva lehet, ugye? legalábbis úgy hírlik. Tudod, pláne ahogy most vagyok. Talán használna egy kis finom átdörzsölés mit gondolsz drágám?
-Igen, értem én mire gondolsz a finom átdörzsölésen. Ha így van, miért nem kéred meg a nagybátyádat? Minek egy fiatal lányt választani?
-Tudod miért! Nem szeretem, ha férfikéz tapogat. Mondtam ezt már neked korábban is, de legyen. Ha zavar, nem megyek masszőrhöz.
-Nézd, nem mondom, hogy nem mehetsz. Fenébe, nem tarthatlak vissza úgysem, ha menni akarsz hát mész. Viszont csakugyan, ahogy mondod, úgy hírlik kicsit durva és több kárt csinálhat, mint hasznot. Úgy gondolom bölcsebb volna hagyni, míg hallunk a nénéd felől, ennyi az egész.
-Igen, jó. Valószínűleg igazad van. De nem is mondtad merre vannak a gyerekek?
-Nemigazán tudom, azt hittem mostanra már itthon lesznek Együtt mentek el valami születésnapi buliba vagy hova a hétvégén.
Leeéknek két gyermekük volt, egy fiú és egy lány, amiért szerencsésnek tudták magukat, mivel tíz éven át próbálkoztak mire megfogant a fiu k. Húsz és tizenhat évesek voltak mostanra, így Lee úr és neje már régen feladták, hogy legyen még további gyermekük is.
Rég felhagytak már a próbálkozással is.
Viszont jó, tisztelettudó és szófogadó gyerekek voltak, a szüleik büszkék voltak rájuk. Vagy legalábbis arra, amit tudtak róluk, hiszen ők is csak gyerekek voltak: kilencven százalék jóság, de csínytevésre sem voltak restek és titkos gondolatokat is dédelgettek, amikről tudták, hogy a szüleik nem helyeselnék őket.
Ifjú Lee, a fiú, Den, vagy kicsi Lee, épp csak húszéves lett, nem egész két éve került ki az iskolából. Neki, csakúgy mint húgának, boldog gyermekkora volt, de a tény, hogy apja nagyon nehéz életet tervezett neki, lassan kezdett valósággá válni. Nem mintha egész életében nem dolgozott volna iskola előtt és után is, de akkoriban mégis volt ideje focizni, pingpongozni és a lányokra az iskolai táncokon.