A férfi gyorsan leborotválta McCloud fél szakállát, aki megrökönyödve bámult, látszott, hogy nem érti, miért nem sebezték meg.
Andronicus bólintott, mire egy másik férfi lépett elő méretes égetővassal a kezében, amelynek végén vasból kifaragva ott díszelgett az Andronicus királyság címere: oroszlán, madárral a pofájában. Narancsosan felizzott, gőzölgött, és ahogy a többiek lefogták McCloudot, a férfi leengedte a vasat, és a most már csupasz arc felé közelítette.
- NE! – visította McCloud, ahogy tudatosult benne, mire készülnek.
De már túl késő volt.
Szörnyű sikoly hasított a levegőbe, amelyet sistergő hang és égett hús szaga kísért. Andronicus vidáman figyelte, ahogy a vas egyre mélyebben és mélyebben McCloud arcába nyomódik. A sistergés egyre hangosabb lett, az üvöltés pedig szinte elviselhetetlenné vált.
Végül, vagy tíz másodperc elteltével, elengedték McCloudot.
Eszméletlenül vágódott végig a földön, nyáladzott, és füstölgött a fél arca. Most már Andronicus címerét viselte magán, bőrébe égetve.
Andronicus előrehajolt, lenézett az ájult McCloudra, és megcsodálta embere művét.
Üdv a Birodalomban!
MÁSODIK FEJEZET
Erec a hegytetőn, az erdőszélen állt, és a közeledő, kis hadsereget figyelte. Szívében tűz gyúlt. Egy ilyen napra született. Egyes csatáknál az igazságos és az igazságtalan közti határ összemosódott, de a mai nap nem ilyen volt. A balusteri hadúr szemérmetlenül elrabolta a menyasszonyát, kérkedett ahelyett, hogy bocsánatot kért volna. Erec megbizonyosodott bűnössége felől, megadta neki az esélyt, hogy jóvátegye a dolgokat, de ő megtagadta, hogy helyrehozza hibáit. Ő hozott bajt a saját fejére. Az emberei annyiban hagyhatták volna a dolgot – főleg, hogy uruk már halott.
A kis hadúr zsoldosai közül most mégis több százan felé tartottak, hogy leszámoljanak vele, hiszen miatta veszítették el a lordot, aki fizetett a szolgálataikért. Csillogó, zöld páncéljukban nyargaltak felé, és ahogy közelebb értek, csatakiáltásban törtek ki. Mintha ez megijesztené Erec-et.
Egyáltalán nem félt. Annyi ehhez hasonló csatát látott már. Ha tanult valamit a hosszú évek kiképzései alatt, az az, hogy soha ne féljen, ha az igazság oldalán harcol. Azt tanították neki, hogy az igazság, ha nem is mindig nyer érvényt, ám tulajdonosának tíz férfi erejét adja.
Nem félelmet érzett a több száz katona közeledtét figyelve, hiába tűnt valószínűnek, hogy meghal ezen a napon. Inkább különös várakozással töltötte el a dolog. Megkapta az esélyt, hogy a legtiszteletreméltóbb módon nézzen szembe a halálával, és ezt ajándéknak tekintette. Letette a dicsőség esküjét, és a fogadalma ma beteljesül.
Kardot rántott, és leszaladt a lejtőn, egyenesen a hadsereg felé. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágyott rá, hogy hű paripája, Warfkin hátán lovagolhasson a csatába. Ugyanakkor megnyugvást is hozott a gondolat, hogy Warfkin éppen Alistairt viszi Savariába, a herceg biztonságot nyújtó kastélyába.
Ahogy közeledett a katonákhoz, alig ötven méterre tőlük meggyorsította lépteit, és futásnak eredt, egyenesen a sereget vezető, középen lovagló zsoldos felé. Nem lassítottak, de ő sem, felkészült az ütközésre.
Tisztában volt vele, hogy van egy előnye: háromszáz férfi fizikailag képtelen olyan közel jönni, hogy egyszerre tudjanak megtámadni egyetlen embert; a kiképzésekről tudta, hogy lóháton legfeljebb hat ember képes elég közel férkőzni, tehát egyszerre csak hatan támadhatnak. Ilyen megközelítésből az esélyek már máshogy alakultak: nem háromszáz az egyhez, hanem hat az egyhez. Addig, amíg képes végezni hat emberrel egyszerre, van esélye a győzelemre. Csak az volt a kérdés, hogy bírja-e majd erővel végig.
Miközben lerohant a hegyről, előhúzta övéből a fegyvert, amelyről tudta, hogy ebben a helyzetben a leghatásosabb lesz: buzogányt tíz méter hosszú lánccal, végén tüskés fémlabdával. Többnyire arra használták, hogy csapdaként tegyék le az útra – vagy ilyen helyzetekben.
Kivárta az utolsó pillanatot, hogy a seregnek ne legyen ideje reagálni, majd megpörgette a feje fölött, és a csatatér felé hajította. Egy kis fát célzott meg, a tüskés lánc a csatamező felett lengett; ahogy a labda köré tekeredett, Erec bukfencezett egyet, majd a földre vetődött, kikerülve a lándzsahadat, amelyet éppen rá akartak zúdítani, és minden erejével a nyelet tartotta.
Tökéletesen időzített: a seregnek nem maradt ideje cselekedni. Az utolsó pillanatban látták meg, próbálták megállítani a lovaikat, de túl gyorsan haladtak.
Az egész frontvonal beleszaladt, a tüskés lánc elvágta a lovak lábát, amitől a lovasok arccal előre a földre estek, és a hátasok egyenesen rájuk zuhantak. Több tucatjuk rohant bele ebbe a zűrzavarba.
Erec-nek nem volt ideje büszkén nézni, milyen pusztítást vitt véghez: a sereg újabb szárnya közelített felé fenyegetően, csatakiáltást hallatva. Talpra ugrott, és felkészült az összecsapásra.
Amint az élen lovagló lovag felemelte a dárdáját, Erec kihasználta az előnyét: ló híján nem voltak egy magasságban, és mivel Erec alacsony volt, a földet használta a lába alatt. Hirtelen a földre lapult, bukfencezett egyet, kivonta kardját, és belehasított ellenfele lovának lábába. Az állat botladozott, és a katona arccal előre vágódott a földre, mielőtt elengedhette volna a fegyverét.
Erec továbbgurult, és sikerült megúsznia, hogy a sebesült társukat kikerülni igyekvő lovak patája összezúzza. Soknak nem sikerült, és átbukdácsoltak a halott állaton, több tucat pedig óriási porfelhőt verve a földre zuhant, nagy torlódást okozva a seregen belül.
Erec pontosan ezt remélte: a por és zavarodottság következtében még többen kerültek a földre.
Talpra szökkent, felemelte a kardját, és hárított egy vágást, amely a fejét érte volna. Megpördült, és sorban kivédte egy dárda, egy lándzsa és egy fejsze ütését. Hárította a minden oldalról rázúduló csapásokat, de tudta, hogy ez nem tartható örökké. Neki kellett támadnia, ha azt akarta, hogy legyen esélye.
Arrébb gurult, fél térdre ereszkedett, majd elhajította a kardját, mintha csak lándzsa lenne a kezében. A legközelebbi támadó mellkasába fúródott; szeme tágra nyílt, ahogy oldalra dőlt, és holtan zuhant le lováról.
Erec kihasználta az adódó lehetőséget: felpattant a ló hátára, és kikapta a férfi kezéből a buzogányt. Remek fegyvernek tűnt, Erec okkal szemelte ki magának; hosszú, szegecses ezüstnyele volt, és egy több mint egy méteres lánc tartozott hozzá, végén három tüskés golyóval. Erec hátrébb húzódott, és meglengette a feje fölött, és sikerült egyszerre több ellenfele kezéből kiverni a fegyvert; tovább forgatta, és ezzel kiütötte őket a nyeregből.
Ezután végigpásztázta a csatamezőt, és látta, milyen tetemes kárt okozott a seregben: majdnem száz lovagot terített le. A többiek azonban, legalább kétszázan, újrarendeződtek, és elszántan felé törtettek.
Erec feléjük vágtatott, egy ember a kétszáz ellen, és ő maga is csatakiáltásban tört ki, miközben még magasabbra emelte a buzogányát, és imádkozott, hogy kitartson az ereje.
*
Alistair sírva, minden erejét összeszedve kapaszkodott a vágtató Warkfinba, aki a túlságosan is jól ismert úton vitte Savaria felé. A lány egész végig sikoltozott, és rugdalta az állatot, mindent megtett, hogy megfordítsa, és visszalovagolhasson Erec-hez. De a ló nem hallgatott rá. Még sosem találkozott hozzá hasonlóval – rendíthetetlenül teljesítette gazdája parancsát, egy pillanatra sem ingott meg. Nyilvánvaló volt, hogy pontosan oda viszi, ahová Erec parancsolta. Alistair végre elfogadta, hogy semmit sem tehet.