Vegyes érzésekkel vágtatott át a városkapun. Ide szegődött el szolgálólánynak, itt élt éveken át cselédsorban. Legalább a hely ismerős volt, de rögtön felidézett pár emléket a fogadósról, aki sanyargatta, és minden más rossz is eszébe jutott, ami itt esett meg vele. Annyira várta, hogy továbbléphessen, elhagyhassa ezt a helyet, és új életet kezdjen Erec-kel valahol máshol! Míg a város kapuin belül biztonságban érezte magát, egyre növekvő balsejtelem is gyötörte Erec-kel kapcsolatban, aki egyedül nézett szembe azzal a hadsereggel. Már a puszta gondolat is elviselhetetlen volt.
Tudta, hogy Warfkin nem hajlandó visszafordulni, így a következő lépés csak az lehet, hogy segítséget szerez Erec-nek. Ő ugyan arra kérte, hogy maradjon itt, a város biztonságot adó falain belül – de ez lenne az utolsó dolog, amit tesz. Végtére is király lánya volt, nem az a fajta, aki félelmében elmenekül, és meg sem próbál tenni valamit. Erec méltó párra lelt benne: ő is ugyanolyan nemes és határozott volt, mint a férfi. És nem lenne képes úgy tovább élni, hogy valami történt Erec-kel.
Mivel jól ismerte a királyi várost, a herceg kastélya felé irányította Warfkint. Most, hogy a városon belül jártak, a ló végre engedelmeskedett. A palota bejáratánál leszállt róla, és elszaladt a szolgák mellett, akik próbálták megállítani. Lesöpörte magáról a kezüket, és végigfutott a márványfolyosókon, amelyeket olyan jól megismert szolgálólányként.
A csarnok hatalmas ajtajának vetette a vállát, belökte, és berontott a herceg üléstermébe.
Néhány tanácstag fordult felé, mind hercegi talárt viseltek. A herceg néhány lovag gyűrűjében ült. Mindannyiuk arcán meglepettség ült; látszott, hogy a lány valami fontos dolgot szakított félbe.
Hát te meg ki vagy, leány? – kiáltott fel az egyik.
Ki meri megzavarni a herceg hivatalos ügyeit? – ordította egy másik.
Felismerem ezt a nőt – szólt a herceg felállva.
Ahogy én is – mondta Brandt, akiben Alistair Erec barátjára ismert – Alistair, ugye? – kérdezte – Erec újdonsült felesége?
Alistair könnyek között rohant oda hozzájuk, és összetette a kezét.
Uram, könyörögök, segíts rajtam! Erec-ről van szó!
Mi történt? – faggatta riadtan a herceg.
Súlyos veszélyben van. Épp most száll szembe egy teljes hadsereggel egymaga! Nem hagyta, hogy ott maradjak vele. Kérlek! Segítségre van szüksége!
Erre az összes lovag szó nélkül felugrott, és kiviharzott a teremből, egyikük sem habozott; a lány is megfordult, és utánuk szaladt.
Maradj itt! – figyelmeztette Brandt.
Azt már nem! – csattant fel a lány futás közben – Odavezetlek titeket!
Egy emberként szaladtak végig a folyosókon, ki a kastély kapuján, ahol már várta őket egy csapat ló. Mindannyian tétovázás nélkül felpattantak a sajátjukra. Alistair felugrott Warfkinra, megsarkantyúzta, és elindult a csapat élén előre. Pont olyan nyugtalan volt, mint a többiek.
Ahogy végiglovagoltak a herceg udvarán, újabb és újabb katonák szálltak lóra, és csatlakoztak hozzájuk. Mire elhagyták Savaria kapujait, legalább százfős, hatalmas és egyre csak növekvő csapatot alkottak. Alistair vezette őket oldalán Brandttel és a herceggel.
Ha Erec tudomást szerez róla, hogy te is velünk jössz, a fejemet veszi – szólt Brandt – Kérlek, inkább csak áruld el, hol találjuk, és maradj itt!
Alistair azonban makacsul megrázta a fejét, visszanyelte könnyeit, és egyre gyorsabban vágtatott a csapat zajától körülvéve.
Inkább szállnék a síromba, mint hogy elhagyjam Erec-et!
HARMADIK FEJEZET
Thor óvatosan ügetett végig az erdei ösvényen, oldalán Reece-szel, O’Connorral, Eldennel és az ikrekkel, akik szintén lóháton ültek. Krohn a nyomukban. Kiértek a Szakadék túlsó oldalán lévő erdőből. Thor szíve már jó előre gyorsabban kezdett dobogni, ahogy végre elértek a sűrű erdő szélére. Felemelte a kezét, jelezve a többieknek, hogy maradjanak csendben, és mindegyikük megállt egy helyben.
Thor szétnézett a hosszan elnyúló tengerparton, a szabad ég alatt, és azon túl is: a végtelen, sárga tengerre pillantott, amelyen a Birodalom távoli földjére hajóznak majd. A Tartuvian. Thor a százpróba óta nem látta a vizét. Furcsa érzés volt újra itt lenni – és ez alkalommal olyan küldetést teljesíteni, amely az egész Gyűrű sorsára kihat.
Miután átkeltek a Szakadék hídján, a rengetegen át vezető rövid útjuk a Vadonban eseménytelen volt. Thor azt az utasítást kapta Kolktól és Bromtól, hogy keressen egy kis hajót, amely a Tartuvian partjánál van kikötve. Gondosan elrejtették egy terebélyes fa ágai alatt, amely ráhajlik a vízre. Pontosan követte az utasítást, és ahogy az erdő szélére értek, ki is szúrta az elfedett hajót, amely csak arra várt, hogy elvigye őket úti céljuk felé. Megkönnyebbült.
De aztán meglátott hat birodalmi katonát a homokban, a hajó előtt állva, ahogy a járművet vizsgálgatják. Egyikük felmászott a hajó fedélzetére, amelynek egyik fele a parton volt, a másik pedig a finoman nyaldosó hullámokon ringatózott. Senkit sem kellett volna itt találniuk.
Balszerencséjük volt. Ahogy Thor elnézett a távolba, úgy tűnt, a teljes birodalmi flotta rajzolódik ki a szeme előtt: több ezer fekete hajó úszott a vízen a Birodalom fekete zászlajával. Szerencsére nem feléjük tartottak, hanem az ellenkező irányba. Hosszú, kör alakú pályára álltak rá a Gyűrű köré. A McCloud oldalra tartottak, ahol áthatoltak a Szakadékon. Szerencsére az útvonaluk nem keresztezte az övéket.
Leszámítva ezt az egy osztagot. A hat birodalmi katona, akik valószínűleg felderítő hadjáraton lehettek, valahogy rábukkantak a légió hajójára. Rossz volt az időzítés. Ha Thor és a többiek néhány perccel előbb érnek a partra, talán már el is hajóztak volna. Ehelyett most küzdelem vár rájuk. Nem volt más lehetőségük.
Thor végigfuttatta tekintetét a tengerparton, de nem látott több birodalmi csapatot. Legalább ebben szerencséjük volt. Úgy tűnt, magányos felderítősereggel van dolguk.
Azt hittem, a csónak jól elrejtve fog ránk várni – szólt O’Connor.
Hát, úgy tűnik, nem eléggé – jegyezte meg Elden.
Csak ültek a lovaikon, a csónakot és az ellenséges csapatot bámulták.
Figyeljétek meg, szinte azonnal riasztani fognak más birodalmi csapatokat – észrevételezte Conven.
És akkor aztán rendes háború szakad a nyakunkba – tette hozzá Conval.
Thor tudta, hogy igazuk van. És hogy ezt nem kockáztathatják meg.
O’Connor – szólította meg Thor – közülünk te célzol a legpontosabban. Láttam, hogy ötven méterről is célba találsz. Látod azt ott a hajóorrban? Egy lövésünk van rá. Meg tudod csinálni?
O’Connor komolyan bólintott, miközben szeme megállapodott a katonákon. Megfontoltan hátranyúlt a válla fölött, felemelte az íját, beletett egy nyilat, és tüzelésre készen állt.
Mind Thorra néztek, és ő úgy érezte, kész vezetni őket.
O’Connor, ha jelzek, lődd ki a nyilat! Aztán megrohamozzuk a lentieket. Mindenki más használjon dobófegyvereket, ahogy közeledünk! Próbáljatok meg olyan közel kerülni, ahogy csak tudtok!
Thor jelzett, mire O’Connor elengedte a megfeszült húrt.
A nyíl süvítve végigrepült a levegőn. Tökéletes lövés volt: a fémhegy egyenesen a hajóorrban álló birodalmi katona szívébe fúródott. A katona csak állt ott, a szeme egy pillanatra elkerekedett, mintha nem értené, mi történik. Aztán hirtelen kitárta a karját, arccal előrebukott, és hatalmas csattanással ért földet a parton, társai lába előtt, vörösre festve a homokot.
Thorék támadásba lendültek, egymással tökéletes összhangban, olajozottan működtek együtt. Lovaik ügetésének zaja árulta el őket, a harcosok megfordultak, és szembenéztek velük. Felugrottak lovaikra, és ők is támadásba lendültek, felkészültek rá, hogy középen összecsapnak.